Táncok története

Lassú keringõ

A 19. század elején a keringõ divatba jövetele megbotránkoztatta az angol társadalmat. Azelõtt a férfi szembõl sohasem karolta át a hölgy derekát, hogy szinte átölelve keringjen vele körbe a bálteremben. A táncosok láthatóan saját örömükre táncoltak, ami annyira bámulatba ejtette a nézõket, hogy megfeledkeztek a szórakoztatóikról. A hatást tovább növelte a klasszikus balettból átvett kifelé fordított lábujj, amit akkoriban még sokan táncoltak a báltermekben. Az idõsebb generáció meglehetõsen rosszallotta, viszont az akkor uralkodó Viktória királynõ, aki jártas volt a báli táncokban, rendkívül szerette.

Szerencsére a heves ellenkezés lassan lecsillapodott és a keringõ változatosan izgalmas karrierrel megpatinásodott. Manapság két meghonosodott formáját táncolják, amiben jól érezhetõ a tánc karaktere. Az egyik a lassú (vagy angol, vagy átlós), a másik a gyors (vagy bécsi) keringõ.

Európában az elsõ világháború elõtt és alatt a keringõ kiment a divatból és Amerikából egy új szinkópás ritmus száguldott végig a Földön. Ennek a változásnak a megértéséhez azonban tanulmányozni kellene a társastáncok fejlõdését.

Így a keringõ a lassú üteme ellenére ugyan még népszerû volt, de eltérõ lépésekkel táncolták. 1926 elején a hivatásos táncosok megkísérelték a tánc szabványosítását úgy, hogy a zenét is kifejezze és a haladó lépés is maradjon. Végül megegyeztek, hogy a lábfejek a harmadik negyedre zárnak, mind az elõre-elõre-zár, mind az elõre-oldalt-zár lépésekben. A teljes fordulattal táncolt jobbra-, és balrafordulót a váltólépéssel kötötték össze, és csak ritkán táncoltak egymásután két vagy három jobbra-, vagy balrafordulót.

Az 1922-es londoni világbajnokságon Viktor Szilveszter briliáns teljesfordulatú keringõje sok nézõt vonzott a táncosok táborába. Azonban a technikai nehézségei miatt fokozatosan át kellett adnia a helyét egy könnyedébb kényelmesebb technikának. Az elv azonos maradt, de a jobbra-, vagy balrafordulót csak háromnegyed fordulattal táncolták, amivel a tánc átlós szerkezetûvé vált; a jobbrafordulót átlósan kifelé a balrafordulót pedig átlósan befelé kezdték. Ez akkor forradalmi ötletnek számított. A népszerû táncversenyeken értékes díjak voltak. Komoly érdeklõdést váltott ki, mikor, a Alex Millar és partnere Phyllis Haylor, versenyre hívta mindazokat a neves párokat, akik elfogadták az átlós stílusú keringõt.

A tánc-csillagok bajnoksága a londoni Kovács Palotában (Hammer Palais) zajlott le egy kiváló pontozóbírói testület elõtt, akik az elsõ helyet az átlós keringõnek ítélték. Az évek folyamán a siker eredményeképpen így népszerûvé, majd egyeduralkodóvá vált. Az 1924-ben megalakult Birodalmi Társaság Társastánc Bizottsága (Imperial Society’s Ballroom Committee) 1927-ben szabványosította a társastáncokat, amin szintén az átlós keringõt fogadták el.

Az átlós szerkezet ezzel a tánc lényegévé és alapjává vált, a táblázatokban is így van leírva. Az évek során továbbfejlõdött és számos figurával gazdagodott, de az elegáns alap változatlan maradt.

Gyorskeringõ

Viktória királynõ uralkodása alatt szinte végig népszerû volt a gyors-, vagy “bécsi” keringõ. Ez a XX. században egészen az amerikai szinkópás jazz dallamok Európába érkezéséig fennmaradt.

A gyorskeringõnek ez a kétségtelen népszerûsége a sok jó zenének és zeneszerzõnek köszönhetõ. Weber (1786-1826) “Felhívás keringõre” operettjében Nijinski 1911-es Monte Carlo-i elõadásával felvillanyozta a közönséget; Chopin (1810-1849) keringõje a “Tündérek” háttérzenéje volt Margot Fonteyn, Anna Pavlova és sok más mûvész elõadásában. Lehár Ferenc (1870-1948) “Vígözvegye” is növelte a keringõ egyetemes népszerûségét, ami a mai napig is mûsoron van. Ez a néhány példa is mutatja a nagyszámú zenébõl való választási lehetõséget.

A tánc dél-németország és Bajorország (Bavaria) területén született az 1780-as évek elején, ahol “Die Ländler "-nek nevezték. Fõ jellegzetessége, hogy párban gyorsfordulatú figurákat táncoltak. Így érkezett Bécsbe, ahol a sajátjuknak tekintették. A XIX. században Johann Strauss és fia százával szerezték a gyors ütemû keringõket. Az ifjabb Johann szerezte a “Denevér”-t (Die Fledermaus) és a “Kék Duna”-t (Die Blue Danube). A tánc így bécsikeringõként vált ismertté és mindenütt táncolták Bécsben, Párizsban, Londonban és New Yorkban egyaránt.

Bár manapság ritkábban játszák mint a múltban, megtanulása mégis hasznos. Néhány ütemnyi gyorskeringõ gyakran elõfordul a parti és szekvencia táncokban.

Slowfox és Foxtrot

A társasági foxtrot egy nagyon kifinomult és folyamatos tánc, a nagyvilágban egyszerûen foxtrotnak nevezik. Nagyon egyéni és a nemzetközi stílust talán az jellemzi a legjobban, hogy nagyon véletlenszerû hatással leplezi a lendület erõsségét, ami a ritmusnak korántsem véletlenszerû kifejezése. Az elnevezés az elsõ világháború után született meg és a táncot csak évekkel késõbb szabványosították. Az ötlet csírája Amerikából származik - sok más tánccal együtt -, válaszként az új ritmusokra. Még tisztázatlan hogyan került oda, de az világos, hogy az elsõ világháború elõtt New York már lázban égett a foxtrottól.

A tüneményes feltûnése Vernon Castels-nak és partnerének köszönhetõ, akik kiemelkedõ tehetségû és bájú bemutató táncosok voltak és kétségkívül a foxtrot volt a legeredetibb táncuk. Páros tánctartásban haladó lépésekkel, szökellésekkel tökéletes összhangban táncoltak körbe a parketton, amiért kiérdemelt tapsvihart kaptak.

A világ vezetõ táncosai hamarosan megpróbálták átvenni ezt a szokatlan stílust. Mikor egy nagyon tehetséges amerikai táncos G.K. Anderson Londonba ment és Josephin Bradley -el számos táncversenyt nyert, pecsétet helyezett - mondják - a slowfox stílusára. Miss Bradley nemcsak kristálytiszta mozgású gyönyörû táncos volt, hanem egy ösztönös és páratlan tanár is, aki brillianciájának nagyon sokat köszönhet a slowfox világhírneve.

Nagy népszerûsége miatt a társastáncba is be kellett vezetni egy formát a lassú szinkópás 4/4-es ritmus kifejezésére ami “helyben maradt”. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtették a “vándorló" foxtrotot - ami egy másik forma -, hanem a "helyben" tánc a háttérzene élvezetérõl gondoskodik és rengeteg ember számára nyújt szórakozást. Kis és nagy együttesek kitûnõ egyéni zenét szolgáltatva, kísérletezve, tökéletesítették az Amerikából jött új ritmusokat.

A helyben táncolást elõször helyénvalóan “tolongó”-nak, majd "ritmus" táncnak nevezték. Most társasági táncnak nevezik és talán ez a legjobb kifejezés rá. Illetlen lenne egy teljesen zsúfolt táncteremben hosszú lépésekkel körbetáncolni és beszélgetés nélkül a figura elõadásával lekötni a partner figyelmét. A helybentánc ezenkívül nagyon jó alapot ad a magasabb szintû tánctanulásához.

Quickstep

Ennek a táncnak nehéz nyomon követni a történetét. A többi társastánctól eltérõen, az ihletés nem egy hirtelen felbukkanó új ritmusból vagy egy sajátos zenébõl származik, hanem a színpadokon és filmeken alakult ki.

1928-ban a szérûs kertekben gyûjtötték össze - a nyuszi ölelés (Bunny-Hug), pulyka ügetés (Turkey Trot) stb. - a népszerûségüket már elvesztett táncokat, függetlenül az akkori versenytáncoktól mint a slowfox, a keringõ, a tangó és a One-step (amit eredetileg Vernon Castels gondolt ki, de túl nehéz zenére).

Mi a One-step-pel hozzuk kapcsolatba, mert ez a quickstep fénykorának idejébõl való és kétségtelen, hogy minden korszak rányomja a bélyegét a táncra, ami beépül a stílusába is. A quickstep jellegzetessége, hogy folyamatos elõre és hátra haladólépései “egyenes irányúak” párban táncolják és határozott csípõbõl lendülõ lépésekkel könnyedén siklanak körbe a parketton (azaz sarokvezetéssel). Zenéje fürge és eleven, inkább katonás ritmusú (kedvenc zenéje a Valencia volt) és láthatóvá vált, hogy a jövõben nélkülözhetetlen lesz a jó edzéshez.

Ebben az idõben nagy változások voltak a táncban, az együttesekben és a tánczenében. Új izgalmasabb ritmusok születtek, a fiatal embereknek lehetõségük nyílt az improvizálásra, az otthon gyakorlásra. A lemezek a vezetõ “nagy együttesek”-kel kézbe kerültek és az akkoriban feltûnõ Jazz és Beat zenét népszerûsítették. Így a One-step zenéje a szinkópálás hiánya miatt kiment a divatból. Ahogy a zene meghalt úgy vele halt a tánc is. Az együttesek a rádión keresztül szó szerint hallatták a dallamokat a táncosok pedig követték a ritmust, így jött létre a foxtrot aminek zenéje már sokkal gyorsabb ütemû.

Majd jött a Charleston õrület. Egy szabad ütemû tánc, egészen rendkívüli életerõvel. A Charleston egyesítette a térd lazítás és feszítést a lábfej be-ki csavarásával, valamint partner nélkül az ellentétes karlendülettel. A táncparkett így cséphadaró karok és lábak tömegévé vált, de nem sokáig, mert “Kérem a Charlestont csendesen” és "Kérem ne rúgjanak” feliratok tûntek fel, amit szigorúan betartattak. Így a Charleston legyöngült és meghalt, de magaután hagyta az akkori fiatalok rendkívül élénk kifejezésmódját.

A “csillag” bajnokságon (amivé egy újság léptette elõ) már 1927-ben a One-step helyébe lépett a "gyorsütemû foxtrot és Charleston”. Ezt követõen a “Birodalmi Társaság" (Imperial Society), a "Tánc Taktusok"-kal (The Dancing Times) együtt elhatározta, hogy hivatásos bajnokságot rendez amin a One-step helyébe a Quickstep-et teszi (így szabadult meg a leírásától és a kényelmetlen nevétõl).

A bajnokságot Maxwell Stewart és Pat Sykes pár nyerte, de ezenbelül a Quickstep-ben az elsõ hely Alex Millar és Phyllis Haylor-nak jutott, akik kirúgások nélkül nyújtották a Charleston varázsát. Az “új” zenéhez nagyon egyszerû figurákat illesztettek a Millar keresztbelépéssel együtt, amit most “perdülõ keresztbelépéssel” figurának neveznek. Ez a verseny határozottan a térképre helyezte a Quickstepet és azóta ez lett az öt nemzetközi stílusú európai (standard) tánc egyike.

Tangó

A tangót már sokféleképpen jellemezték romantikus, dramatikus, egzotikus, kifinomult, egyszerû és esztelen táncként. A kezdõ táncost meglepheti, hogy olyan könnyen nyújtja magát, hogy az már szinte túlzás viszont gyakran nehéznek tûnik, ha felveszi az általa tanult táncok sorába. Története elég hosszú. Érdeme, hogy egyéni és elbûvölõ valamint egy kimagasló népszerûségi korszaknak örvendett. A tangót a csikósok (gaucho-k) kezdték táncolni. Ezek a briliáns lovasok Argentína keleti lejtõinek a La Plato Pampas-nak a bennszülöttei. A tánc ritmusa az élénk ütemû és melodikus zenébõl ered, amit pihenésként játszottak a szalonokban és csárdákban. A zene 2/4-es, amit szokatlan szaggatott (sztakkató) ütemben játszanak. A népszerûsége oly nagy volt, hogy Argentínában közvetlenül az elsõ világháború elõtt be volt tiltva. Emiatt természetes egyszerûségébõl kétségtelenül vesztett de megtilthatatlanná vált.

A sikeres tiltakozás eredményeképpen a tangó felbukkant Párizs éttermeiben és éjszakai szórakozóhelyein. A stílust “kanyargós" és “kifinomult” szavakkal jellemezték, de a “hiteles atmoszférát” teremtõ beözönlõ gitárosok és “honi” zenekarok sok rajongót vonzottak. Népszerûsége hamar átterjedt Angliába is és mindenütt tangó teákat rendeztek, ahol egyáltalán helyet lehetett találni. A Savoy szálló az elsõk közt volt, ahol néhány kitûnõ zenészt felvéve bemutatták a tangót. De bemutatókat tartottak a színházakban és táncklubokban is. A tanárok pedig tanfolyamokat rendeztek az új izgató táncból.

Népszerûsége az 1914-es világháború hadüzenetével elhalványult, de újraéledt amint a fontosabb estélyeken tangó versenyeket kezdtek rendezni és újra színházi bemutatókat tartottak.

1921-ben az "Apokalipszis lovasai” filmben a mindenki által nagyon jóképûnek tartott Rudolf Valentine tánca hozta meg a tangó romantikáját. Ugyan a közönséget az elõadás nagy sikere sem ihlette utánzásra, viszont a hivatásos táncosok elõszeretettel fogadták magukba az Amerikából jövõ új ritmusokat és táncokat. Néhány vezetõ tanár bölcsen Párizsba utazott és tanulmányozta a tangót, helyesen érezték, hogy a táncot valahogy “életben” kell tartani Angliában. Így az elsõ versenyek rendezésekor a párizsi stílus lett szabványosítva. Bizonyára sokan próbálták egyszerûsíteni és finomítani, de az átlag tanulónak nehéz volt megtanítani és csak az igazi rajongók vették komolyan.

Ez volt a helyzet 1930 közepén, mikor egy német versenyzõpár elsõ alkalommal egy új értelmezést mutatott be Londonban. A zene tempójának növelésével kihangsúlyozták a szaggatottságát (sztakkató) és kissé megnyújtották a lépéshosszt. A tánc így új életre kelt és mindenki beleegyezett a karakter megtartásába. Így vált a tánc elegánssá és taníthatóvá. A gondolat helyesnek bizonyult, és a tangót azóta is így táncolják a versenyeken és tanítják a táncstúdiókban.

El kell ismerni, hogy ennek a szokatlan technikának a tisztázása hosszú idõt vett igénybe és még ma sem teljes az egyetértés. Nézeteltérés van a zene tempójáról is, de bizonyára ez nem ijeszti el a kezdõt. Különbözõképpen értelmezik a nagyon határozott karakterét is, de talán ez része a tangó varázsának.

Szamba

A szamba élettel teli, sajátosan erõs ritmusú tánc. Afrikai eredetû, ahonnan Brazília északi részébe, Bahia-ba került a cukorültetvényekre. Fokozatosan elvesztette szertartásos jellegét és Brazília nemzeti táncává vált.

A szamba a rio de janeiroi karneválon tûnt fel elõször és innen vált közismertté. A bahiaiak a cukorültetvényekrõl és mások a falukból Rioba utaztak az éves fesztiválra. Így a ritmusosan finom árnyalatok bemutatása révén fokozatosan az utca, a kávézók és báltermek táncává vált, míg végül a zene és a tánc Brazília nemzeti táncává fejlõdött.

Eredetileg nagyon erõs kézmozgással táncolták, ami szertartásos eredetû volt. Egy kis növényaromás dobozt kétkézzel fogva húztak el a táncos orra elõtt, hogy az izgató illattal “kábítsák”. Sok egyéni kifejezés volt a táncban, majd a lépései egyesültek az indián macsicssal (Maxixe), mielõtt társastánccá vált.

A nagy amerikai táncosok Irene és Vernon Castle táncolták a szambát a hivatásos bemutatóikon. A brazíliaiak közül talán Carmen Miranda volt a legismertebb rendkívüli életerejével és rendezõi képességével; helyben alapot adott a szambának, mint a világ egyik legizgatóbb táncának. Brazíliában szamba iskolák fejlõdtek fel és virágoztak, az ország a szamba mozgásra alapozva fejlesztette ki saját balett mûvészetét, amivel mintegy fémjelezi a szambát.

Cha cha cha

A cha cha cha talán a legnépszerûbb latin-amerikai tánc. A neve végig gördül a nyelven és ritmusa könnyen érthetõ. A tánc a zenén keresztül szinte önmagáért beszél. A dobok ritmusa szinte azt mondja “cha-cha-cha-lép-lép”.

A tánc kubai eredetû. Elõfutára a mambó, amely gyorsabb és inkább a gyakorlottabbaknak való. A “hármas mambóból” (triple Mambo) fokozatosan egy lassabb, jobban hangsúlyozható és világosabban tolmácsolható ritmust fejlesztettek ki, amit “cha cha cha”-nak neveztek (néha “cha cha”-ként utalnak rá).

A zenében sok népszerû melódiát lehetett illeszteni a cha cha cha ritmusához, így folyamatos maradt az érdeklõdés a tánc iránt.

Rumba

Ma a rumba mint társas vagy versenytánc jól rögzített, de ez nem jelenti azt, hogy mindig önálló és világos karakterû tánc volt, emiatt a története eredeti és a fejlõdése bonyolult.

A "rumba" szó valójában egy általános kifejezés. Különbözõ táncokat foglal magába, melyekbõl néhány a következõ: Afro-Cuban, Son, Son-Montuno, Danzon, Guajira, Mambo, Conga, Guaracha, Nanigo. A tánc sok forrásból jött és ne próbálják meg ezek szószerinti fordítását, mert például a spanyol “son” magyar jelentése "hang" (angolul: sound).

A tánc részben Spanyolországból, részben Afrikából ered, de fõleg Kubában fejlõdött ki. Egyszerû fejlesztések tették helyére a Karib szigeteken és általában Latin-Amerikában. Az afrikai hatás a 16. századból jött a feketék behozatalával. A táncot a kakas léptei ihlették, ezért mutat hasonlóságot a Chilei nemzeti tánccal a “Cueca”-val. Kezdeti formájában a fehéreket inkább megbotránkoztatta, ezért az évek folyamán “finomították” és szinkópás ritmusban a zene második ütésén hangsúlyozva táncolták. Spanyolországban a boleró õsrégi tánc, amely jelentõsen módosult, mikor bekerült a kubai táncba és “kreol bolero” (Criollabolero) néven vált ismertté. Manapság a "rumba", a “son" és a "boleró” kifejezéseket lehet hallani, de ezenkívül még sok más magyarázat is van ezen táncok létrejöttérõl. Ugyan a tánc minden ritmusban hasonló, de a tempó tekintélyesen módosulhat. Latin-Amerikában és az USA-ban a rumba gyors tánc, a “son” közepes tempójú és a boleró lassú.

1920 és 1950 között a kubai tánctermekbe az amerikai típusú jazz és boogie-woogie tört be. Így világos, hogy ritmusa az amerikai típusú szinkópáláshoz hasonult, megalkotva az új, kevert típusú kubai jazz formát. Alapjában véve a rumba a latin-amerikaiak tánca, ritmusa és kifejezése elbûvölõ, melyben a hölgy táncos kifejezheti a kecsességét és nõiességét, amit a férfi kiemelhet, mialatt élvezheti a zene varázsát és az élet hamisítatlan szépségét.

Akármilyen is volt az eredeti formája és akárhogyan alakult is, végül a rumba a föld legtöbb országában élvezhetõ látványos és könnyen megtanulható társastánccá lépett elõ.

Európában a latin-amerikai táncok elterjedése - különösen a rumba - sokat köszönhet a Baszk származású Pierre úr lelkesedésének és tolmácsoló képességének, aki Londonban ennek a táncnak vezetõ tánctanára volt. 1930-ban partnerével Doris Lavelle-vel mutatta be és népszerûsítette a latin-amerikai táncokat Londonban. Az 1940-es évek közepéig az USA-ban a “négyszög rumba”-t táncolták. Pierre és Lavelle mutatta be az igazi "kubai rumbát", amit a második ütésre hangsúlyoztak és hatásán keresztül, sok megalapozott érvelés után lett végül is 1955-ben hivatalosan elfogadva.

Paso doble

A paso doble spanyol eredetû tánc. Alaplépései menetelõ vagy lépegetõ (one-step) jellegûek, amivel higgadtan fejezik ki a bikaviadal izgalmait és színeit nyújtó zenét.

Mindemellett Franciaországban fejlesztették társastánccá. Egyszerû változatait táncolták francia részekkel tarkítva, melyben a spanyol stílushoz a délvidék járt közelebb. Végül a franciák néhány ritmusos lépésre egyszerûsítették a táncot.

Számos figurának francia neve van: a helyben lépések (sur place = on the spot); a helyzetváltás (deplacement = displacing); nyolcas (huit = eight) mely - mint a neve is mutatja - nyolc lépésbõl áll; szétfordulás (écart = to separate); toppantás (appel = stamp) a hívást fejezi ki, mint mikor a torreádor kihívja a bikát.

Jive

A jive-ot az USA-ból az amerikai közlegények vitték Angliába a második világháborúban, nagy változást okozva ezzel az angol társastáncban. A tánchoz a háborús élet adta a hangulatot. Akrobatikus fejlesztéssel, emelésekkel és izgalmas ugrásokkal, létrehozták a “rángatózó"-t (Jitterbug), Emiatt alkalmatlan vált a táncos szórakozóhelyeken való táncolásra és veszélyes is volt, de ez alól kivétel a versenytánc és a színpad, amin keresztül különbözõ néven vált ismertté, úgy mint “Lindy”, “nyugati sikló lendület” (West Coast Swing), “amerikai lendület” (American Swing), “ringás és görgetés” (rock and roll), de talán még több neve is volt. Annak ellenére, hogy valamennyi új elnevezés némi különbséget is hozott, az alapok azonosak maradtak; a férfi a karja alatt balra és jobbra fordíthatja a hölgyet, fõleg helyben topogva a ritmust, a hölgy néha körzéssel, néha a férfi mögött fordulva kerüli a férfit. A jive-ot a tánctanárok dédelgették, így kiemelkedett, taníthatóvá, bemutathatóvá vált és társastánccá fejlõdött. A “rock and roll” azonos alapokon volt, de kevésbé energikus ütemmel. Ugyanis a rock and roll-t gyakran lusta jive-ként írták le, mert a jive minden sasszéban hármat lép, míg a “rock and roll” csak egyet. Mindkettõt helyben táncolják és a jó jive táncos kombinálja a két táncot.

A jive nem egy tovahaladó tánc és meglehetõsen szûk helyen is táncolható ha zsúfolt a parkett. Minden táncosnak szüksége van erre a táncra, mert az újjászületõ nagy együttesek évek óta játszák ezt a zenét és sokan táncolják.