Az ejtőernyőzés története

Az első írásos feljegyzés Kínából származik. Amely szerint Fokien császár koronázási ünnepségét 1306-ban "ejtőernyővel" való ugrások tették emlékezetesebbé. Az ugrók bambusznádakra feszített bőrlapokra és a derekukra erősítették a köteleket, majd fákról és tornyokról ugrottak. A leírás szerint sértetlenül jutottak a földre. A kezdeti kísérletek után hosszú idő telt el, míg egy középkori tudós Bacon Roger tudományosan is leírta az ejtőernyőt, mint a test zuhanását késleltető felületnek a lehetőségét. 1500 körül Leonardo da Vinci elsőként a szerkezet működési módjának helyes elméleti magyarázatát is kifejtette. Ő így képzelte: vízhatlan vászonból készített 12 öl széles és ugyanolyan magas sátorponyvával veszélytelenül leereszkedhetsz bármilyen magasról." Hasonlóképpen írta le tervét a magyarországi származású Verancsics nevű dalmát püspök is. Az általa készített szerkezettel 1617-ben már gyakorlati kísérleteket is végeztek. A kezdeti lépéseket követte néhány nem jelentős kísérlet is. Ezek közül egy próbálkozás érdemel említést: egy Szimeon pap fia nevezetű ember 1730-ban ejtőernyőjével egy magas sziklafalról sikeres ugrást hajtott végre.

Az első bizonyítható ejtőernyős ugrások 1777-ben Joseph Montgolfier nevéhez fűződnek. Az általa készített szerkezettel több sikeres ugrást hajtott végre egy magas fészer tetejéről. Két évvel későbbi kísérleteinél kupoláját már félgömb alakúra tervezte s átmérőjét 2,5 méterben határozta meg, aljára kosarat rögzített. Egy 35 méter magas toronyból - állatokkal - sikeres kísérleteket végzett. Louis Sebastien Lenormand 1783-ban az ejtőernyő gyakorlati kivitelezését már számításokkal alapozta meg. Az általa tervezett ejtőernyő átmérője 4,5, a kupola magassága 2 méter, felülete 16 m2 volt. (a ma még használt kezdőernyő felülete 74 m2). Nagyszámú közönség előtt végrehajtott kísérletei eredményesek voltak. Számításai és gyakorlati eredményei hozzájárultak, hogy később a biztonságos ejtőernyőt megalkossák. Ma is az a nemzetközi elnevezése az ejtőernyőnek, ahogy ő hívta szerkezetét: "Parachute". Sajnos Lenormand egy ugrásánál súlyosan megsérült, majd néhány nap múlva meghalt.

Az eddigi kísérleteknek volt egy jelentős hiányossága: sohasem emelkedtek a természet vagy a mesterséges építményeknél magasabbra és minden szerkezet merevítéssel készült. A XX. Század kezdetén az ejtőernyő fejlődésének nagy lökést adott, amikor a légcsavar forogni kezdett. Feltalálták a repülőgépet. A kezdeti úttörők még nem használták, mivel igen kis magasságon és sebességgel repültek. Sem módjuk sem idejük nem lett volna a használatára. A repülés hatalmas ütemben fejlődött, hamarosan 100 Km/h feletti sebességgel és mind magasabban repültek. A fejlődéssel párhuzamosan azonban a katasztrófák száma is megnőtt. Ezért volt hatalmas igény egy új ejtőernyőtípus kifejlesztésére. Olyan ejtőernyőt kellett készíteni, amelyet a pilóta állandóan magán visel, és amelyet tetszés szerint - automatikusan és kézi erővel is - tud nyitni. Az első ilyen ejtőernyőt Gleb Jevgenyevics Kotyelnyikov (1872-1944) orosz feltaláló készítette. A fejlesztései során eljutott odáig, hogy ejtőernyője lényeges vonásaiban már megegyezett a mai körkupolás konstrukciókkal. Az akkori elterjedését nagyban gátolta, hogy az akkori Oroszország és a többi kapitalista ország vezetői akadályokat gördítettek az ejtőernyő alkalmazása elé. Mondván: az ejtőernyő káros a repülés szempontjából, mert arra csábítja a pilótát, hogy veszély esetén veszni hagyja a gépet. 1912-ben már az ejtőernyő szilárdságát próbálták Több ízben sikeresen dobták le 80 kg-os súllyal, 1913-ban az orosz Osszovkijsz a Szajna egyik magas hidjáról ugrott szintén sikeresen. Repülőgépről az első ejtőernyős ugrást 1912-ben Albert Berry hajtja végre St. Louisban. Ezt követően Pégaud ugrik repülőgépről 1913-ban. Heinecke 1917-ben 100 m-ről ugrik gépből, és sikeresen ér földet. Ennek ellenére csupán 1917 végén rendszeresítik az ejtőernyőt - igaz elsőként- a császári német hadseregben.

Ahogy fokozódtak a repülés sebességei és magassági teljesítményei, úgy vált általánosabbá a Kotyelnyikov által javasolt kézi kioldású rendszer. E módszer tökéletesítésében az amerikai Irvin szerzett nagy érdemeket, szerkesztés, hajtogatás, és elhelyezés szempontjából már a 1920-as évek elején a jelenleg használt mentőeszközzé tette. Már az l. világháború idején voltak tervek, hogy nagy létszámú ejtőernyős katonát vetnek be, de ez a háború befejezése miatt elmaradt. A két háború között komoly erőfeszítéseket tettek az ejtőernyő fejlesztése érdekében főleg az Angolok, Franciák és Amerikaiak. Nagy létszámban ejtőernyős egységeket a németek alkalmaztak 1940 májusában. Ezzel gyakorlatilag kész a ma is használt ejtőernyő. Természetesen a mai napig még sokat fejlődött, sőt a fejlődés még nem fejeződött be, de ez már egy másik téma. Ez már a mai kor technikája.

Szerző: Petren Péter